Újra 109,5 kg vagyok, csak hát majdnem egy hónap eltelt... Mondjuk, ha még szeptemberben sikerülne behoznom magam 109kg-ra, és tartanám a fél kilókkal való csökkenést, akkor jövő ilyenkorra már 6 kilóval kevesebb lennék. Nem ez az "amerikai álom", de azért a semminél több.
Hihetetlen, milyen mélységekbe lehet visszazuhanni, és milyen könnyen. Az egyik nap még örömködtem, hogy le tudtam menni 109 kg alá, pedig 109,5 volt a cél, a másik nap (3-4 nap múlva) pedig a reggeli súlyom 111 felett volt, és nem is értem, hogy ez hogy lehetséges. Nem is emlékszem olyan durva kicsapongásra, ami indokolttá tenné ezt a gyarapodást.
Persze, nem adom fel, nem adhatom fel, itt már nagyon az egészségemről van szó, és a jövőbeli jókedvemről. Szóval nem nagy túlzás azt mondani, hogy az életem a tét. Bár kb. olyan állapotban vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy fogom elérni a célom, és egyelőre a múlt sem kecsegtet azzal, hogy valaha meg fog valósulni, de az ellenkezőjében nem hihetek, az az alternatíva egyszerűen nem élhető.
Elkezdtem a saját 40 lépéses programomat. Első lépés: 110 kg-ról 109,5 kg-ra.
A többi lépés is nagyon hasonló. A lényeg: apránként, de biztosan.
Most rávettem magam újra, hogy lemenjek kondizni. Most még elsősorban nem a testemet edzem, hanem a hangulatomat. Korábban fél óra, háromnegyed óra után már mentem volna a fenébe. Most tovább benntartom magam, még akkor is, ha hosszú percekig nem csinálok semmi érdemlegeset. Hogy érezzem, hogy ez nem arról szól, hogy stresszeljem magam, hanem éppen ellenkezőleg. Hogy úgy fogjam fel, hogy szórakozni járok le. Hiszen nem arról van szó, hogy semmitteszek, hanem igenis egy csomót teszek az egészségemért, vagyis megvan az az érzés, hogy aznap már biztosan teszek valami hasznosat. Másrészről meg igazi kis "nyugalom szigete" az a másfél óra, amit az edzőteremben töltök, hiszen nem kereshet senki, nem zavarhat senki, ha bármi gondom is van egyébként, akkor ott úgysem tudok érte tenni semmit, ez az idő egyes egyedül csak számomra, rám van lefoglalva.
Mondhatnám, hogy nem is gondoltam volna, hogy ennyire kitartó leszek... de nem mondhatom, mert nem voltam... a reggeli torna teljesen elmaradt, és fekvőtámaszokat is ritkán csinálok... de mégis... ha nem is szabályosan, de meg tudok csinálni 70-et... nemsokára 80-at... onnantól már csak arra megyek, hogy minél szabályosabban... és a héten nem rendeltem ebédet, hanem magamnak főztem... sok husi, sok ződ... sok finomság, mert egyáltalán nem érzem megtartóztatásnak, hogy ilyeneket eszem...
Feladtam a fogyásban való reménykedést és egyszerre nem adtam fel. Nem teszek semmit azért, hogy fogyjak és egyszerre mindig teszek valamit érte. Néha ügyelek, néha nem. Nem mozgok minden nap ugyanakkor meg tudok csinálni 60 (nem éppen szabályos) fekvőtámaszt. Fogyni egy dekát nem fogytam régen. Lassan három éve írom ezt a blogot, reménykedve, hogy egyszer csak beírhatom, hogy "végre sikerült, újra vékony vagyok".
Na igen, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárki másnak fogyókúrás tippeket adjak, elég csak rám nézni, hogy tudd, miért. Viszont azt vettem észre, hogy a legtöbb fogyókúrás cikk arról szól, hogy mit együnk, mint ne együnk, és hogyan mozogjunk. Arról viszont kevés szól, hogy ha sokat eszünk, azt miért is tesszük valójában.
Ilyen megfontolásokból egy pár tanács - magamnak:
1.) Ne úgy fogd fel, hogy katasztrófa, ha nem eszel!
Emlékszem, egy évfolyamtársam délután kettőkor azt mondta, hogy még nem evett semmi, ehhez képest nekem otthon a családommal az volt az első, amint felkeltünk, hogy degeszre reggeliztük magunkat. Mikor megérzem az éhséget, úgy érzem, vége a világnak, pedig a testem - khm - tele van tartalékkal. Az étvágy nem vészjelzés, csupán egy tájékoztatás.
2.) Keress más coping mechanizmust!
Kit akarok hülyíteni?! Az étel íze pozitív impulzus, ami segít túlélni a mindennapok stresszeit. De ahogy az alkoholistának nem szabad innia, úgy nekem zabálni nem szabad. Más eszközt kell találnom, amivel megnyugtatom magam a stresszes helyzetekben.
3.) Ne hagyd, hogy az befolyásoljon, hogy más mennyit eszik!
A mi családunkban teljesen normális volt, hogy valaki mondjuk ebédnél kétszer szed. Ha nem teszi, akkor megkapta, hogy biztos nem ízlik neki (ami sértés a szakácsra nézve!), vagy azt, hogy most egyen, mert később éhes lesz, és nem lesz mit enni. Lehet, hogy nem szép ilyet mondani, de volt, hogy gyakorlatilag érzelmileg zsaroltak, hogy egyek. Szóval sokszor az ember nem azért evett, mert szüksége volt rá, hanem mert ezt szokta meg, mert ezt látta másoktól, stb. Pedig minden embernek saját magának kell tudnia, hogy mennyit egyen. Nem éreznie, tudnia!
Miután a súlyom egyszerűen nem akar lemenni, csak táncol 110kg körül, bármit is csinálok, elhatároztam, hogy egyszerűen nem eszek és kész, le van szarva. Gyűlölöm az ételt, hogy elcsúfít, és egészségtelenné tesz.
32 éves vagyok, nincsenek többé második esélyek.
Vicces, nem? Múlt ősszel azon szenvedtem, hogy 101kg alatt lrgyek, most meg örülök, hogy a súlyom időnként visszaesik 109kg alá...
Mostanában, ha nem is fogyok, tartom a súlyom. "Éhezés és edzés nélkül" - ahogy hirdetik a fogyitablettás marketingesek is. Bűnözök is elég sokszor étel szempontjából. Mégis tartom, amit eddig összeszedtem. Ezeket a szabályokat tartom be:
- Igyekszem nem összezabálni mindenfélét. (Azért ennyi kell.)
- Igyekszem este 6 óra után nem enni.
- Tartom a reggeli tornát (X fekvőtámasz, X hasprés, összesen 4 x X fenékgyakorlat, ahol X = 30 + ahanyadik hét van ebben az évben) --- néha este kilenckor jut eszembe, de azért legtöbbször sikerült még tartani.
- Sok folyadékot iszom (főként vizet vagy teát).
A reggeli súlyom 108.5 és 110.5 között ingadozik, de legalább tartom.
