Mindig csak menekülök a rossz érzések elől, ahelyett, hogy szembenéznék velük. Így aztán, mikor mégis utolérnek, tehetetlen vagyok velük szemben. Rémes álmom volt éjjel: minden úgy volt, ahogy a valóságban. A nagy célért hajtottam, de a kis "muszáj" tennivalókkal sem tudtam mit kezdeni. És elöntött a tehetetlenség. Biztos vagyok benne, hogy a boldog emberek mazochisták az élet apró problémáival szemben.
Hogy egyik kedvenc sorozatomat idézzem:
COX: Edzési módszerem egy fontos alappillérre épül: Utálom a testem!
TURK: (gúnyosan) Tinédzser lányoknak kellene írnod motivációs beszédet, haver!
COX: Hát nem fogod fel? Abban a pillanatban, hogy belenézel a tükörbe, és elégedett vagy a látvánnyal, vesztettél.
Manapság egyre trendibb, hogy kedveskedünk az embereknek, arra buzdítjuk őket, hogy elfogadják magukat olyannak, amilyenek. És ez rengeteg szempontot tekintve helyes is, de nem egy olyan dologban, amin képesek változtatni. Egy őszinte vélemény, hogy igenis fogyni kell, segíthet visszaállni a helyes útvonalra, erőt adhat a kitartáshoz.
Cs. vagyok, 104 kg. Sok.
Március 15-én voltam a gyermekvasutas 20km-es teljesítmény túrán, meg talán egyszer voltam a szokásos normafás túravonalon. Ma sikerült 40km-es gyalogtávot megtennem. Nem így készültem, csak gyalogolni akartam egy csomót, de mikor 36km után a Margit-sziget bejáratánál azt éreztem, hogy van még bennem erő, már csak kalandvágyból is mentem egy kört. Kilenc órán belül megvoltam a távval. Mellesleg ennek a cipőmnek ez volt az utolsó útja.
Ezek után simán kedvem lenne a Kinizsi 40-hez, a 10 órás szintidőn belül lennék.
Mindig azt mondogattam magamnak, hogy én nem az akarok lenni, aki azt hangoztatja, hogy mindent megtett a fogyásért, hanem aki tényleg mindent megtett.
Egyetlen dologhoz nem bírtam hozzákezdeni, a futáshoz. Unalmasnak és idegesítőnek találom. Az meg, hogy lefussam a Margit-szigeti futópályát, egyenesen lehetetlennek tűnt.
Mégis rávettem magam. (Részint azért, mert most spórolnom kell, és a kondi bérlettel ellentétben a Margit-sziget ingyen nyitva van.) Ma volt az ötödik alkalom, hogy lekocogtam a Margit-kört, megállás nélkül.
Murphyskedik velem az élet. Ugyan az elmúlt pár nap stresszében ettem-ittam mértéktelenül, lejjebb ment a súlyom, újra mértem 100kg alatt értéket. Persze tudom, hogy ez a korábbi munkám lassan megérkező jutalma, amit épp most szúrok el, szóval növekedés várható.
Múltkor sikerült végigkocognom a Margit-szigetet. Ma újra megpróbálom.
Legszívesebben kidobnám a hülye mérleget és a vérnyomásmérőt a p*csába. Számolgatom a kalóriákat, követem a fogyókúrás tanácsokat, amennyire bírom, egy csomót mozgok, a súlyom mégis 103kg körül stagnál, a vérnyomásom az egekben, az egyetlen, ami alacsony, az a kedvem.
Már régóta úgy érzem, "body upgrade" helyett úgy kellene hívnom a blogot, hogy Peter Downdate Fatness Program, ma még is egy pozitív üzenetet szeretnék közölni: Legjobb fogyókúra a jó hobbi.
Ma végre olyan nap volt, amikor tetszett, amit csináltam, láttam is az értelmét, és annyira elmerültem benne, hogy nem is vettem észre, hogy már egy ideje nem ettem. Nem járt a kajáláson az eszem, és kellemesen kikapcsolódtam. Írásra is jutott idő. A mai egy jó nap volt.
Tegnap lőttem egy gólt! A mondat háttérüzenete: újra járok az ex-kollégákkal focizni. Nehezen vettem rá magam, de a mozgás meg kell. És a kitartó munkának és a vakszerencsének végül meglett a haszna. Konditerembe még nem merek menni. Csak majd ha vége lesz az aktuális melónak.
Minap volt a rádióban egy beszélgetés egy budapesti cukormentes cukrászdáról. (Mint később kiderült, több ilyen is van hirdetve az interneten.) A beszélgetés fő vonala mellett érdekesnek találtam, amikor elmondta az üzemeltető élettárs pár, hogy a családjukban mennyi cukorbeteg van, és hogy többségük állítólag a munkahelyi stressz áldozatai lettek. Pedig az az édes neve ellenére igen komoly dolog, főleg, ha egyes típusú. Sok ismerősömnek van, ez számukra állandó szurkálást és gyakran előforduló rosszulléteket jelent, mindamellett teljesen rá vannak utalva a gyógyszertárakra. És ez csak egy komoly betegség a sok fizikai és mentális problémák közül, amit a rosszul viselt hétköznapok okozhatnak. Mégis, ha elmondom valakinek, hogy hosszabb szünetet veszek, furcsán néz rám. Magyarországon a munka fontosabb, mint az egészség. A társadalom ránk kényszeríti, hogy akkor is dolgozzunk, ha belebetegszünk. Ha már beteg vagy... nos, akkor már vannak könnyítések, de akkor már késő, nem igaz?
