Tegnap összefutottam újra egy régi ismerőssel. Nem volt egy katartikus találkozás, nem köttettet újra egy régi barátság, egyszerűen kellemes volt. Mindketten úgy éreztük, hogy még lesz ilyen alkalom, ezért amikor úgy köszöntem el, hogy "a következő véletlen találkozásig", akkor úgy felelt, hogy ő is pont ezt akarta mondani. Ki tudja, lehet, hogy ez csak fatális véletlen volt, és a következő alkalom is csak fatális véletlen lesz. De ha egy kérdőíven be kellene jelölni, hogy "Újra látni fogjátok egymást? [ ] igen [ ] nem [ ] nem tudom" --- határozott választ tudnék adni.
Tegnap este és ma reggel különböző emberekre, ismerősökre gondoltam, és arra, vajon újra látom-e őket. Volt, akinél az az érzés fogott el, hogy hamarosan találkozunk, volt akinél az, hogy valószínűleg soha többé, vagy ha mégis, lényegtelen lesz. Józan ésszel tudtam, hogy erre nem építhetem az életemet. Folytatnom kell, ahogy eddig is csináltam, és hagyni, hogy dolgok megtörténjenek.
Utána azon gondolkodtam, hogy az életben ami leginkább nem fair, hogy rengeteg kérdéssel találkozunk, és vajmi kevés válasszal. A kérdésekre meg lehet építeni az életünket. Így aztán úgy gondolom, hogy bárhogyan éled az életed, bármilyen rossz döntést hozol, nem a te hibád. Nem várhatja el senki, hogy ilyen kevés információ alapján (mindig) jól válassz. Amint ezt végiggondoltam, ma reggel, annak ellenére, hogy az izmaim feszültek voltak, a kezeimben éreztem a magas vérnyomást, és lelkileg sem voltam jól, egy perc erejéig megbékéltem magammal.
